Ekkor llúvatar fölállt, s az ainuk látták, hogy mosolyog; és llúvatar fölemelte balját, és új dallam bontakozott ki a vihar közepette, hasonlatos és mégsem hasonlatos az előzőhöz, majd erőre kapott, s új szépségeket villantott föl. Ám Melkor disszonáns akkordjai is erősödtek, s versengtek Ilúvatar dallamával, a hangok csatája egyre he­vesebb lett, mígnem több ainu kedvét vesztette, s nem dalolt tovább, s így Melkor kerekedett felül. S ekkor llúvatar ismét fölállt, s az ainuk látták, hogy az arca komoly; s ő fölemelte a jobbját, és íme! egy harmadik dallam bon­takozott ki a hangzavarban, amely nem hasonlított az előbbiekre. Mert kezdetben lágy volt és édes, gyöngéd hangok és finom melódiák aprócska fodra; ám nem lehetett elnyomni, s egyre erőteljesebb és mélyebb lett. S végül úgy tetszett, hogy kétféle, teljesen különböző muzsi­ka csatázik Ilúvatar trónja előtt. Az egyik mély volt, áradó és gyönyörűséges, ám lassú és mélységes bánattal átitatott: ez adta a szépségét is. A másik is elérte immár a maga tökéletességét, ám harsány volt, hiú és vég nélkül ismét­lődő, a harmónia hiányzott belőle, s ezt nem pótolhatta a számtalan, csupán néhány hangot harsogó trombita zajos összecsengése. Ez a zene hangjának erejével megpróbálta elfojtani a másik muzsikát, ám az a maga ünnepélyes melódiáiba olvasztotta Melkor zenéjének legdiadalma­sabb hangjait.

És a küzdelem kellős közepén, amikor llúvatar termei rengtek, és a remegés kiáramlott a kinti csöndességbe is, llúvatar harmadszor is fölállt, s az arca félelmetes volt. Fölemelte mindkét kezét, és egyetlen akkordban, amely mélyebb volt az alvilágnál s magasabb a mennyboltnál, áthatóbb Ilúvatar tekinteténél, a muzsika megszakadt.

Folytatódik a köv. kiegészítő szövegben!