Ainulindale 2. rész
enedhil 2007.01.05. 17:04
Ne másolj!
Az Ainulindale 2. része:
Ám most llúvatar csak ült és hallgatott, s hosszú időn át jónak találta, mert a muzsika hibátlan volt. t1m ahogyan a dallam egyre jobban kibontakozott, Melkor szívében vágy ébredt, hogy beleszője a saját gondolatait, amelyek nem voltak összhangban llúvatar dallamával; mert Melkor növelni kívánta a maga hatalmát és dicsőségét. Az ainuk közül Melkor kapta a legnagyobb hatalmat és tudást, s részesült mindazokban az ajándékokban, amelyeket test vérei kaptak. Gyakran keresett föl egymagában távoli helyeket, az Olthatatlan Lángot. kutatva, mert forró vágy égette a szívét, hogy Valósággá változtassa a maga Gondor tatait, és úgy hitte, hogy llúvatar nem gondol a Semmivel, őt pedig türelmetlenné tette annak üressége. Ám a Lángot nem találta meg, mivel az llúvatarral volt. De a magányban Melkorban másféle gondolatok fogantak, mint amilyenek testvéreiben. S most némely gondolatát beleszőtte a muzsikába, s nyomban disszonancia keletkezett körülötte, s a közelében dalolókon csüggedés lett úrrá, gondolataik összezavarodtak, muzsikájuk megtorpant; ám néhányan Melkor dallamát kezdték követni a maguk gondolatai helyett. Melkor disszonanciája nőttön-nőtt s a korábban hallott dallamok alámerültek a ricsajban. De llúvatar csak ült és hallgatta, míg végül úgy tetszett, mintha dühöngő vihar tombolna a trónja körül, sötét hullámok ostromolnák egymást véghetetlen haraggal, amely semmiképpen nem akar csillapulni.
Ekkor llúvatar fölállt, s az ainuk látták, hogy mosolyog; és llúvatar fölemelte balját, és új dallam bontakozott ki a vihar közepette, hasonlatos és mégsem hasonlatos az előzőhöz, majd erőre kapott, s új szépségeket villantott föl. Ám Melkor disszonáns akkordjai is erősödtek, s versengtek Ilúvatar dallamával, a hangok csatája egyre hevesebb lett, mígnem több ainu kedvét vesztette, s nem dalolt tovább, s így Melkor kerekedett felül. S ekkor llúvatar ismét fölállt, s az ainuk látták, hogy az arca komoly; s ő fölemelte a jobbját, és íme! egy harmadik dallam bontakozott ki a hangzavarban, amely nem hasonlított az előbbiekre. Mert kezdetben lágy volt és édes, gyöngéd hangok és finom melódiák aprócska fodra; ám nem lehetett elnyomni, s egyre erőteljesebb és mélyebb lett. S végül úgy tetszett, hogy kétféle, teljesen különböző muzsika csatázik Ilúvatar trónja előtt. Az egyik mély volt, áradó és gyönyörűséges, ám lassú és mélységes bánattal átitatott: ez adta a szépségét is. A másik is elérte immár a maga tökéletességét, ám harsány volt, hiú és vég nélkül ismétlődő, a harmónia hiányzott belőle, s ezt nem pótolhatta a számtalan, csupán néhány hangot harsogó trombita zajos összecsengése. Ez a zene hangjának erejével megpróbálta elfojtani a másik muzsikát, ám az a maga ünnepélyes melódiáiba olvasztotta Melkor zenéjének legdiadalmasabb hangjait.
És a küzdelem kellős közepén, amikor llúvatar termei rengtek, és a remegés kiáramlott a kinti csöndességbe is, llúvatar harmadszor is fölállt, s az arca félelmetes volt. Fölemelte mindkét kezét, és egyetlen akkordban, amely mélyebb volt az alvilágnál s magasabb a mennyboltnál, áthatóbb Ilúvatar tekinteténél, a muzsika megszakadt.
Folytatódik a köv. kiegészítő szövegben!
|